Hadész (görögül ᾍδης vagy Ἅιδης [Haidész], „láthatatlan”) az alvilág istene, a holtak ura a görög mitológiában. Római megfelelője Pluto, Dis vagy Dis Pater; etruszk megfelelője Aita. Neve az arameus Hadaddal mutat rokonságot, míg funkciója inkább Nergallal.
Gyakran magát az alvilágot, a holtak birodalmát is Hadésznek nevezték. Kronosz és Rheia gyermeke, a hat olümposzi nagy közé tartozott, tehát Zeusz és Poszeidón
testvére. Amikor a három testvér felosztotta egymás között a világot,
Hadész kapta meg az alvilágot, aminek igazán nem örült az istenség
eleinte, de aztán beletörődött posztjába.
Hadész a föld alatti kincsek, a még fel nem tárt bányák
istene is, ezért gyakran „a leggazdagabb” jelzővel illették. A legendák
szerint Hadész a halottak hozzátartozóinak fájdalomkönnyeiből és
sóhajaiból alkotta meg a föld érceit.
Hadész birodalmát élők nem igazán látogatták, ezért a holtak urának
nem volt tudomása arról, hogy mi történik a föld felszínén vagy az
Olümposzon. Voltak azonban segítői, akikkel kormányozta az alvilágot.
Ebonitból készült fekete trónján ülve utasította Thanatoszt és Hüpnoszt, szorgos segítőit. Kharón is hű alattvalói közé tartozott, aki a holtak folyójának (a Sztüxnek) révésze volt. Az isten birodalmának kapuját kívülről a Gorgók őrizték, míg bentről a háromfejű kutya, Kerberosz.
Hatalmas birodalmát fekete tüzes paripái (Orphnaiosz, „a sötét”,
Aithón, „az égő”, Nükteusz, „az éji” és Alasztór, „a bosszú”) által
húzott szekerén járta be, kezében jogarával, amelynek láttán minden holt
lélek engedelmességre kényszerült. Hadésznak egy sisakja is volt, amely
láthatatlanná tette a viselőjét: ezt a küklopszok
készítették a holtak urának. Erről kapta maga az isten is a nevét
(’láthatatlan’), és arra utal, hogy a halál mindenhol ott lehet,
váratlanul a semmiből is előléphet.
Felesége Perszephoné, az alvilág királynője, akit a felszínről rabolt el és feleségül kényszerített magához, gyermekeik Makaria, Melinoe és Zagreusz.
Az idő múlásával azonban Perszephoné is megkedvelte a zord istent.
Hadésznak azonban el kellett engednie nejét, mert annak anyja, Démétér elhanyagolta a földet, amíg eltűnt leányát kereste, ami katasztrófához vezetett volna. Zeusz nyomására tehát Hadésznak fel kellett engednie Perszephonét. Az alvilág ura azonban rávette kedvesét, hogy egyen egy gránátalmát,
mielőtt felmegy, és mivel Perszephoné nem tudta, hogy aki az alvilág
ételeiből eszik, az a holtak birodalmához lesz kötve mindörökre, jóízűen
beleharapott a gyümölcsbe. Zeusz enyhítette ezt a szabályt, és a leány
az évnek csak egyharmadát volt köteles az alvilágban tölteni.
Ha egy halandó leszállt a holtak birodalmába, onnan nemigen tért
vissza élve a felszínre. Mégis járt pár halandó az alvilágban: egyrészt
eltávozott hozzátartozóikért mentek le oda, hogy kikönyörögjék az
istentől, engedje el szeretteiket. Ezt azonban csak egyetlenegyszer
sikerült halandónak elérnie, mégpedig Orpheusznak, aki szívbemarkoló énekével érintette meg Hadészt. Mások szörnyek legyőzéséért fordultak meg az alvilágban, így például Héraklész a Kerberoszt verte láncra. Odüsszeusz, Aineiasz és Thészeusz is megjárta a holtak birodalmát.
Hadész volt az egyetlen isten, akinek nem avattak nagy szentélyeket,
és nemigen tartottak neki nagy ünnepeket. Az emberek ugyanis még a nevét
sem szerették kiejteni, nehogy magukra vonják az isten figyelmét.
Hadészt az Olümposzon
sem igen kedvelték az istenek. Ha azonban áldoztak az isten
tiszteletére, akkor mindenképpen fekete állatot öltek le neki: főleg
fekete bárányt és bikát,
amelyek vérét egy tálban gyűjtötték össze. Amikor Hadészhoz imádkoztak
az emberek, tenyerüket a föld felé tartva és azt ütve könyörögtek az
istenhez, hogy így hívják fel a figyelmét. Neki szentelt növény volt a nárcisz, valamint a bánat jelképe, a cédrusfa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése